Művészet és gasztronómia Part 3 – Pintér Árpád (Pixeltaster) az ételfotós

Pintér Árpád (Árpi) ételfotós számos olyan neves étteremnek fotóz, mint a Michelin-csillagos Costes étterem, a már általunk is többször dicsért Bock Bisztró, de Kulka János Önéletrajzi (szakács)könyvében és a Good Food magazinban is az ő munkáival találkozhattok. Egy fotós, aki élvezi a munkáját, örül az elégedett mosolyoknak és a nyálcsorgató fotóknak. Az interjúban beleshetünk a kulisszák mögé – az egyes ételek fényképezhetőségébe, mert bizony egy főzelék nem fotogén, míg egy hal igenis modell alkat – illetve megismerhetjük Árpi véleményét a gasztroforradalomról és a magyar gasztronómia helyzetéről. Hiszen ki ismerhetné nála jobban a mai éttermek kínálatát? Nemcsak megcsodálja a tökéletesen megkomponált ételeket, hanem el is fogyasztja azokat. Álommunka? Az interjúból kiderül! (szerintünk az…)

PV: Mióta foglalkozol fényképeséssel és hogyan/miért kötöttél ki az ételfotózásnál? Mi az, amit a legjobban szeretsz a szakmádban? 

PÁ: A gimnázium után nem igazán tudtam, mit is kezdjek magammal. A képzőn gondolkodtam, de nem voltam túl kitartó rajzoló. Az is lehet, hogy nem voltam túl jó sem. Logikus lépés volt a fotózás. Práter utca, onnan egy osztálytársamon keresztül a turista-fotózás, közben a JATE-bmi. A turisták fotózása óriási tapasztalatot és gyakorlatot, azon kívül anyám konyhája némi képet adott a vendéglátásról. A vendéglátás különben sem volt teljesen idegen, gyerekkorom egy részét az imént említett konyhában, és szüleim pizzériájában, és éttermében töltöttem. Bár az még egy egész más vendéglátás volt mostani szemmel. A klasszik „híres-magyar-konyha”… Az ételfotózáshoz a turistafotózástól a nem teljesen egyenes, de nem túl hosszú úton jutottam el. Lajosmizséről Kalocsára, Kalocsáról Hajósra (borospincék), onnan a Kreatívba, onnan a „Bor és Piac”-ba (bor ismét), onnan egy mandinerrel a „Vendég”-ből a „Vendéglátás”-hoz. Végig jelen volt a bor, és a pincék. A bortól pedig egy lépés csak az étel. A Vendéglátásnál csináltam az első ételfotót. Vért izzadtam, nem aludtam sem előtte, sem utána, de rögvest megvettem magamnak az érzést, amikor elkészült.

PV: Sokat hallani arról, hogy gasztroforradalom van Magyarországon, szerinted is így van? Ha igen, akkor ez mit jelent, miben nyilvánul meg? Szerinted mit jelent a gasztroforradalom?

PÁ: Szerintem nincs már gasztroforradalom, öt éve volt, vagy hat, vagy még régebben. Nem sokat tudtak arról mit hogyan kell csinálni, elég jól elvoltak ebben a „világhírűek a magyar-konyha remekei, szóval ezt eszik, mert ezt adjuk” masszában. Gondolom volt előtte is próbálkozás, de az vagy vérszegény volt, vagy a minőségre, és az itthon nem kapható alapanyagokra építettek. És hát nyilván léteztek a méltán jó-hírű éttermek, amik tradíciót folytattak, vagy csak egyszerűen felérték ésszel, hogy minőséget kell adni. A forradalmat az új éttermek indították, még ha az arcok nem is a legújabbak J gondolok itt (a teljesség igénye nélkül) pl. Bíró Lajosra, Cseh Jánosra, Segal Viktorra, Merczi Gáborra, vagy Molnár B.-re (Molnár B. Tamás). Tamást külön is fontosnak gondolom ebben a sztoriban, mert talán attól lett forradalom a konyhából, hogy elkezdte érdekelni az embereket. És ehhez kellett valaki, aki megmutatja a publikumnak. Persze nem csak ő, sokan mások is, de fontos volt a sajtó, és a blogok. Tamás kapocs volt az utca, és a konyha között, egy valamiféle megszállott… A gasztroforradalom itthon egyrészt azt jelenthette, hogy néhányan, a valóban újnak számító konyhatechnológiai eljáráson felül a gyakran ősinek számító módszerekre is tátott szájjal tekintettek, melyeket már a francia, vagy olasz nénikék is a mamie-től, vagy a nonna-tól tanulták, másrészt pedig elkezdtek tálalni. Szépen, ízlésesen, már amikor sikerült persze. Már nem csak az éttermek voltak kitalálva, hanem az ételek is.

PV: Gasztroforradalom ide vagy oda, az elmúlt néhány évben jelentős változások történtek a magyar vendéglátásban. Te, mint fotós milyen változásokat vettél észre? Gondolok itt a tálalásra, az ételek textúrájára, állagára, az alapanyagokra, stb.

PÁ: Elsősorban az feltűnő, hogy ez alatt a pár év alatt a vendéglátás a táplálkozás kielégítésén túl már egyfajta szórakozást is nyújt. Játék ízekkel, textúrákkal, színekkel, formákkal. Ez nekem kapóra jön. Egyrészről jó színben harmonizáló témát fotózni. Szeretem a textúrák kiemelésére legalkalmasabb beállításokat, megvilágításokat próbálgatni. Az ízek pedig általában már csak az enyémek.

Alapanyagok tekintetében is rengeteget változtak a dolgok. Például szinte mindenki számára hozzáférhető vagy ezer féle tengeri élőlény a világ minden tájáról a különböző szakboltokban, és hazai termelők is megértik lassan, hogy jól járnak, ha azt termelik, amit a séfek a frigóban akarnak látni, bár amennyire tudom ez nem egyszerű.

Ilyen nyersanyag választéknál pedig végtelen a lehetőségek száma. Csak a fantázia, és a jó ízlés szabhat határokat, de ez már a jó séf ismérve.  Érdekesnek tartom, hogy a jó alapanyagokból készült ételek általában jobban is fotózhatóak, de ez nem következik automatikusan egymásból. A tradicionális konyhai receptek is jobban tálalhatók friss, jó minőségű áruból, mint konzervből.

PV: Mi most a séfek kedvence? Mi számít „trendinek”? Alapanyag, tálalás, beállítás, díszítés, jöhet bármi…

PÁ: Alapanyag fronton egyértelműen trendi a hazai, lokál termelőtől beszerzett dolgok, amiknek természetesnek kellene lenni sok-sok éve. Erősítenek halfronton, aminek szintén nem a „trendi” felsorolásban kellene szerepelnie. Hal, szinte minden menüben szerepel már. Bőrével, anélkül, gyönyörűen fotózható, jó világításban a húsnak, bőrnek elképesztő textúrája van, egyúttal a legnehezebben fotózhatók a fehér húsú halak. Főleg, ha netán valami sötétebb mártással, körettel érkeznek a lámpák alá. Ha túl nagy a kontraszt, nem egyszerű bevilágítani.

A tálalás mostanra teljesen séftől, étteremtől függ. Régebben voltak divatos ételek, tálalások, de mostanában mindenkinek megvan a saját stílusa, mind az ételben, mind annak tálalásában. Simán felismerek egy-egy séfet a kitálalt ételről, persze főleg azokat, akikkel már dolgoztam.

Vannak hosszabb - rövidebb ideig tartó divatok, mint például a tejhab. Minden mellé oda-pöttyintettek egy pár csöppet belőle. Volt, amin mutatott, volt, amin nem, de általában nem kedveltem. Először nem mindig ételre asszociált az ember, amikor látta, ha érted mire gondolok… Mostanában csak indokolt esetekben pöttyintenek. Idővel kiforrnak a dolgok. Könnyebb dolgom van egy újragondolt gulyással, paprikás krumplival, vagy egy új felfogásban tálalt somlóival, mint a klasszikus formákkal, ahol általában rendezettebb a tálalás, fontosabb a geometria. Itt is van kivétel, Takács Lajos például első pillantásra a klasszikus tálaláshoz képest is egyenesen rendezetlennek tűnő tálalási módja annyira erős látvány, hogy a kész anyagot is percekig bámulom. Annyira egyéni, hogy letagadhatatlan.

PV: Van beleszólásod az ételek tálalásába étteremi fotózásnál? Mennyire konokok a séfek? Meghallgatják és elfogadják a véleményed?

PÁ: Szinte sosem szólnak bele, hogyan világítok, milyen beállításokat használok, előre megbeszéljük, kinek mire van szüksége, onnantól kezdve nincs probléma. Nagyjából tudom, kinek milyen stílus felel meg, a styling eszközöket, stílust meghatározza ki a megrendelő. A hely hangulatát is vissza kell adnia, ha csak egy ételük fotóján keresztül is, ami nem ugyanaz egy öt csillagos szállodánál, mint egy napi menüt is kínáló étteremnél. Nem ugyanaz a közönség.Sok séfet régóta ismerek, kölcsönös a bizalom és a tisztelet. Szeretem, ha megmondják a véleményüket a kész anyagról, mindig végig tudják követni mit csinálok, közben is alakíthatunk a dolgon. Ha változtatni akarnak a kész fotón, szinte mindig az étellel van problémájuk, nem a világítással, vagy a beállítással. Amikor nem tetszik nekik valami akkor tányér fel, irány a konyha, újra tálalás, vissza a lámpák elé, és ez addig megy, míg nem elégedett mindenki. Aztán fülig érő szájak… Nem bírom megunni!

A séfek konokok. Én pedig türelmes vagyok, szinte soha nincs nézeteltérés. Egyszer-egyszer feszültebb a hangulat, de sokkal több a röhögés. A jó a hangulat sokat számít.

PV: Én, mint Facebbok használó azt látom, hogy az általam kedvelt éttermek egyre-másra teszik fel a különböző ételfotókat. Amióta megerősödött az online kommunikáció, illetve a közösségi oldalak szerepe, megváltozott a munkád? Megváltoztak az igények? Több képet igényelnek az éttermek?

PÁ: Sokat dolgozok Facebookra. Sosem úgy készítem a fotókat, hogy „csak” arra megy, igazából nem is igen mond senki olyasmit, hogy „ne vidd túlzásba, csak fészbúkra megy…”, mivel léteznek éttermek, melyek szinte csak azon keresztül kommunikálnak, a saját oldalak itt-ott már csak mutatóban vannak. Ugyanolyan fontosak ezek a munkák is mintha saját web-oldalra készülnének.

PV: Mi a kedvenc ételed, mint magánszemély és mi a kedvenc ételed/alapanyagod, mint fotós? Van olyan magyar étel, amitől, mint fotós már sikitófrászt kapsz (annyit fotóztad már, annyira újragondolást láttál már, annyira fotózhatatlan, stb.)? Miért?

PÁ: Anyám kosztja mindig anyám kosztja marad. De csak otthon vagyok képes olyasmit mondani, hogy „nem szeretem”. Fotózásokon szinte mindent megeszek, legalábbis megkóstolok. Lefotózni viszont nem mindent tudok, azaz le tudom fotózni, csak nem úgy ahogy szeretném. Nem egyszerű a paprikás ételeket fényképezni, nem egyszerű főzelékeket bevilágítani. Ritkán annyira pofásak, színesek, hogy felkeltse az emberek figyelmét egy képen keresztül. Nem a szépségük miatt szeretjük, vagy nem szeretjük ezeket, hanem azért, mert jó ízűek, vagy mert gyerekkorunk óta esszük. Olyankor a környezet, a styling, a háttér kell, hogy elvigye a balhét, esetleg valami díszítés. Világítással majd’ mindenen lehet segíteni. Sokkal nehezebb a természetes fényeket úgy irányítani, hogy az elvárt hatást hozzák. Épp erre gyúrok.

Princz Viktória

Képek forrása: Pintér Árpád, Pixeltaster (http://www.pixeltaster.com/)

A cikk a reklamipar.hu (http://reklamipar.hu/marketing/horeca---turizmus/2013/01/24/pinter-arpad-pixeltaster-az-etelfotos-muveszet-es-gasztronomia-3-resz/) oldalon is megtalálható!